MTK legendárium | 305. rész

Publikálva: 2023.12.28 Frissítve: 2023.12.23 MTK Budapest

Az MTK-alapító, Szekrényessy Kálmán élete. „Száz éve hunyt el a magyar sport atyamestere: Szekrényessy Kálmán” 86. rész.

Szekrényessy Kálmán élete végéig részt vett az utánpótlás-nevelésben. A Kapitány úr-nak nevezett férfi főváros szerte ismert és szeretett volt a sportoló ifjak körében, akik közül számos országos és nemzetközi nagyságot nevelt, mint Hajós Alfréd, Halmay Zoltán, Dezsényi (Deutsch) Gyula, Füredy Károly, Wachsler Rezső, Baronyi András, Toldi Ödön, Las Torres Béla stb.

Mind a mai napig a világszinten kiemelkedő magyar úszósport nem kis részben Szekrényessy korai és sikeres úszópropagandájának, és 1923-ig tartó utánpótlás-nevelésének köszönheti sikereit. Hallatlan pedagógiai érzékkel nevelte az ifjúságot. Kései tanítványai közül – halála századik évfordulóján – álljon itt Kiss Gyula futball szövetségi kapitányt és Kugler Sándor úszóbajnok emlékezése.

Kiss Gyula (1881-1959) válogatott futballista, neves NB I-es bíró, kétszeres szövetségi kapitány, valamint sportújságíróként tevékenykedett. Emellett az MLSZ-szel párhuzamosan működő Magyar Futballbírák Testülete tisztikarának első elnökeként is működött. Mint kiváló bíró, ő vezette az első hazai kupadöntőt. Szövetségi kapitányként negyvenkét mérkőzés alkalmával irányította Magyarország nemzeti válogatottját, melynek mérlege huszonhárom győzelem, tíz vereség és kilenc döntetlen lett. Kiss Gyula visszaemlékező írásából érzékelhetővé válik az agg Szekrényessy karizmatikus személyisége és átható pedagógiai érzéke, mellyel egy ismeretlen kisfiút indított bajnoki karrierje felé:

„Kijárt a Tattersalba [Ügetőre] egy már korosabb úr, aki az emlékezetes napon, harsány hangon kihirdette a gyerekseregnek, hogy egy forint díjat tűz ki annak a részére, aki egykörös futásban a többit legyőzi. Mint a hamelni patkányfogó tilinkójára, úgy sereglettek a pálya közepére a „versenyzők,” a díjat felajánló idegen köré. A forint engem is csábított. Én is jelentkeztem. A mezőny mintegy száz indulóból állott, s amikor elhangzott a jeladás, azonnal az élre álltam és olyan fölényesen bevezettem, mintha csak egyedül futottam volna. A mecénás kezet szorított velem és markomba nyomta az ezüst forintot. Szívemet melengető érzés volt az első győzelem, de egy kicsit mégiscsak szégyelltem befelé a pénzdíjat, amelyek átnyújtásakor az ismeretlen úr így mutatkozott be: Szekrényessy Kálmán vagyok, és hozzá tette – gratulálok bajnok úr!

Szekrényessy Kálmán persze megkérdezte a nevemet és többé el sem felejtette. A későbbi idők folyamán gyakran láttam még Szekrényessy Kálmánt, és bárhol is találkoztam vele, akár a néptelen utcán, akár forgalmas körúton, mindig harsányan így üdvözölt: – Van szerencsém bajnok úr!

Ez a Szekrényessy Kálmán magyar dzsentri volt, nyugalmazott huszárkapitány, és valamikor krónikása a lóversenysport eseményeinek, és tűzön-vízen át hódolója a testedző sportok kiválóságainak. Nevét a Balaton átúszásával tette országosan ismertté. Szekrényessy Kálmán öregségére nagyon szegény sorba jutott. Télen is csak egy vékony köpeny takarta testét, egy vasúti szerencsétlenség pedig még egészen el is nyomorította. A szerencsétlenségből szerencsére egy kis pénzmaghoz jutott kártérítésképpen, de amikor ez elfogyott, kórházba került és végképpen eltűnt szem elől.”

Az első magyar úszó másik tanítványa Kugler Sándor, már Szekrényessy igazi szakterületének, az úszásnak lett bajnoka. Kugler, mint a Magyar Úszószövetség első ügyvezető elnöke volt ismeretes, de ennél nagyobb kunsztnak számított, hogy Szekrényessy kedvenc úszásnemében a hátúszásban lett első magyar bajnokká. Ahhoz azonban, hogy e sikereket magáénak tudhassa Szekrényessy Kálmánnak nem kis küzdelmet kellett folytatnia. Kugler visszaemlékezésében így vall erről:

„Amikor én az iskolába jártam, abban az időben a kereskedelmi iskolában még csak torna sem volt, hát még a sport, az atlétika, a futball stb. A mai nap minden ifjú által űzött és általánosan beszéd tárgyát képező testgyakorlatok teljesen ismeretlen fogalmak voltak előttünk.
– Nem is emlékszem, hogy ott a kiránduláson, labdajátékokon, korcsolyázáson, fürdésen kívül más ilyen fajta ügyről szó is esett volna. Ezek is a legtöbb tanár szemében nem a megengedett, avagy a nevelés szempontjából kívánatos, hanem inkább a tiltott ifjúsági cselekedetek közé tartoztak.
– Ha egy tanár rajta kapta az ifjúságot kiránduláson vagy valami egyéb testedző szórakozáson, akkor másnapra bajok voltak. Különösen akkor, ha nem tanulták meg a leckét. Jöttek a hangzatos szavak: »Persze! kirándulás, szórakozás, nem tanulás!« A sportoló, egészséges ifjú, nemhogy előnyben részesült volna az iskolában és az életben, mint ma már sok helyütt, hanem mindenütt a szemére vetették: sportol, tehát szórakozik. Hogy én is belekerültem a sport az időben oly ismeretlen és az iskolai szabályok által szinte tiltott berkeibe, tulajdonképpen egy véletlennek köszönhetem.

Még 1895-ben egy meleg őszi napon, mi gyerekek vígan lubickoltunk a Császárfürdő férfi uszodájában, amidőn egy idősebb úr szólított meg: „Kis doktor!” – így szokta hívni a gyerekeket – miért nem versenyez? Versenyezni? Mikor? Miben? Úszásban? Hát ilyen is van? És már hasonló kérdések pergőtüzével támadtunk a jó öreg úrra, aki megszólított. Nem tartott tíz percig és mindennel tisztában voltunk. Megtudtuk, hogy az iskolán, az utcán, ahol játszani szoktunk és a családi körön kívül van még egy hely, ahol nemes versengésben, testedző szórakozásban, minden ifjú kellemesen töltheti idejét. Az idősebb úr, aki nem volt más, mint Szekrényessy Kálmán a Balaton többszörös és ezen időben egyedüli átúszója, a készülődő úszóversenyre vonatkozólag elmondott és megmagyarázott mindent. A „Kapitány úr” – általánosságban ezt a titulust adtuk neki – mindent magára vállalt és megígérte, hogy vasárnap délben értem jön. Nem várta oly epedve aráját még szerelmes szívű leányzó, mint én Őt! Nehezen múltak a napok, éjjel-nappal a verseny volt előttem: úszóverseny, győzelem, érmek stb. Vasárnap már nem is az órákat, a perceket számláltam. Nehezen múltak, de végre mégis elérkezett a pillanat: a Kapitány úr jelentkezett.

Eljöttem a Sándorért – mondta édesanyámnak, persze ekkor már én is ott voltam.
Mit akar vele?
Elviszem úszóversenyre!
Abból ugyan nem lesz semmi. Nem úszómestert akarok én a fiamból nevelni. Az csak tanuljon! Mars a szobába tanulni! – mondta nékem édesanyám szigorúan és betuszkolt a szomszéd szobába. A biztonság kedvéért az ajtót is reám zárta. A vita – amint az én szobámba is behallatszott – még sokáig tartott és reám nézve sajnos mindig kedvezőtlenebb kilátással. Végül erélyesen kiadták a Kapitány úr útját.
– A Sándor itthon marad, maga pedig menjen a dolgára, majd felneveljük a mi fiunkat úszóverseny nélkül is – ezek voltak édesanyám végző szavai. A Kapitány úr látta, hogy itt nem fog zöld ágra vergődni, haragosan eltávozott az úszóversenyre. Szomorúan láttam elhaladni a ház előtt és ez oly hatással volt reám, hogy nem bírtam uralkodni magamon: kinyitottam az ablakot, kiugrottam azon – földszinten és nem a harmadik emeleten laktunk – és rohantam utána.

– Kapitány úr! Kapitány úr! Itt vagyok, megszöktem! – E szavakkal értem el őt a Lukácsfürdő uszodájánál (a Császárfürdőben ekkor még nem engedélyeztek úszóversenyt). – Jól tetted fiam, jó sportman lesz belőled – voltak a dicsérő szavak. Reám nézve nagy izgalmak között pergett le minden: a vetkőzés, a jelentkezés, a start, a verseny, stb., és főleg a hazamenés.Nem lényeges, de az igazság kedvéért fontosnak tartom felemlíteni, hogy életem egyetlen napja ez volt, amidőn kettős vereséget szenvedtem: egyet az uszodában és egyet otthon. Mindkettő nagyon fájt nekem, a fájdalmat az is súlyosbította, hogy ebédet sem kaptam. Később belátták szüleim, hogy ártatlan cselekedetemért kissé súlyosan büntettek és különösen édesatyám, aki nagy vadász lévén és maga is sportolt, nem vette oly tragikusan a versenyzést. Hogy sportbeli működésemből éppen az első epizódot mondtam el, annak tulajdonképpeni oka, hogy ez alkalommal néhány betűvel emléket akartam állítani annak, akinek köszönhetem, hogy sportember lettem, a legelső magyar úszónak, a Balaton többszörös átúszójának: Szekrényessy Kálmánnak, akinek a magyar úszósport sokat köszönhet és akiről az utódok gyakran megfeledkeznek…”